Augusztus 20 – Magyarország születésnapja

"Őseinket felhozád Kárpát szent bércére”

Kölcsey Ferenc: Himnusz - A magyar nép zivataros századaiból

Augusztus 20-a hetében a Kárpát-medence magyarsága hagyományosan első keresztyén királyunk, államalapító Szent István korszakalkotó tetteire emlékezik. Több mint ezer esztendővel ezelőtt ugyanis egy olyan egységes államot hozott létre itt Európa szívében, amely kiállta az idők próbáját. Megtudott maradni úgy a több évtizedes tatárjárás, 150 éves törökdúlás, 400 éves osztrák elnyomás, a 100 éve tartó trianoni országvesztés, 40 éves szovjet (orosz-ukrán) megszállás megannyi próbatétele ellenére, amiért Istennek tartozunk köszönettel.

Ez a történelmi tény már önmagában is csodálkozásra és hálaadásra ad okot, mivel nálunk sokkal erősebb és szervezettebb nemzetek is megfordultak e tájon, akik aztán eltűntek a világtörténelem színpadáról. Nézzük meg közelebbről, mit tudunk ezekről az előttünk itt járt népekről és vizsgáljuk meg röviden, mi okozhatta vesztüket.

A római korszak

A Kárpát-medence jelentős területei a Krisztus utáni négy évszázadon keresztül a római impérium szerves részét képezték. A római világbirodalom két fontos északi provinciája a Dunától nyugatra eső Pannónia és a Tiszántúlt keleti peremétől a Kárpátok bércéig elterülő Erdély - akkori nevén Transilvania - a birodalom határait védte a barbár betolakodó támadásokkal szemben.

A Római Birodalom határai a 1 - 5. században a Kárpát-medencében

A Duna folyó völgye különösen is fontos határvédelmi vonallá vált azokban az évszázadokban. Így lett fontos őrhellyé többek között Bécs (Vindobona) Mosonmagyaróvár (Ad Flexum), Győr (Arrabona), Eszergom (Solva), Visegrád (Fellegvár), Szentendre (Ulcisia Castra), Óbuda (Aquincum), Dunaújváros (Intercisa), Szekszárd (Alisca), Eszék (Mursa). Vagy Dunántúl szívében Szombathely (Savaria), Sopron (Scarbantia), Székesfehérvár (Alba Regia), Tác (Gorsium) vagy Pécs (Sopiane).

Ugyanígy fontos római kori települések voltak Erdélyben, többek között a Temesvár közeli (Tibiscum), a Zilah melletti (Porolissum), Kolozsvár (Cluj), Torda (Potaissa), Gyulafehérvár (Aqullum) és a Vaskapu környéki Orsova (Dierna) is.

Miután Nagy Konstantin 313-ban a keresztyénséget részesítette előnyben, így a birodalom minden pontján korakeresztyén emlékekkel találkozhatunk. Így a Kárpát-medencében található számtalan római településen is épültek szép számmal keresztyén templomok, sőt felnőtt hitvallók bemerítésére alkalmas „baptisztériumok” is.

Legutóbb Tác (Gorsium) területén végzett ásatások hozták felszínre a hajdani keresztyén vallási központ bazilikájának romjai között a felnőtt hitvallók alámerítésére szolgáló bemerítő medence épen maradt tárgyi emlékét. Ez fényes bizonyítéka annak, hogy a római keresztyén egyház akkor még ragaszkodott az újonnan megtért Krisztus-követők felnőtt korban kiszolgáltatott hitvalló keresztségéhez, azaz a bibliai bemerítés gyakorlatához.

A hunok

A Hun Birodalom terjeszkedése Közép-Európában az 5. században

Krisztus után 433-ban egy félelmetes hódító nép lépte át a Kárpátok védvonalát, akiket Hunoknak neveztek. Ez az egyes feltevések szerint ősmagyaroknak tartott népcsoport először Erdélyt hódította meg és lépett a rómaiak örökébe, majd nyugat felé haladva a Tisza és Maros folyók találkozási torkolatvidéke körül jelölték ki fő hatalmi központjukat. Innen indították hadjárataikat a római birodalom többi provinciája ellen. Először a keletrómai császárság fővárosa Bizánc - a későbbi Konstantinápoly – elfoglalását tervezték, majd Aquincumnál Duna vonalát átlépve egész Kárpát-medence kizárólagos birtokosai lettek.

Az Ázsia sztyeppéiről több hullámban érkező hunok első híres hadvezérének nevét a nemzeti imádságunkká, azaz himnuszunkká vált Kölcsey vers sorai tették felejthetetlenné: „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére.” Bendegúz a hunok királya két fiának Budának és Attilának adta át a Kárpát-medence meghódításának az esélyét. A testvérpár vezetésével a hun seregek teljességre vitték apjuk parancsát. A hunok félelmetes harcmodora miatt egész Európa rettegett tőlük, később Attilát „az Isten ostora” jelzővel illették. A Balkánról a Duna-Tisza közébe visszatérve a hunok kiváló hadvezére Buda egy merénylet áldozata lett. Talán kevesen tudják, hogy az Aquincumot elfoglaló Buda hun hadvezér (Attila iker-bátyjának) nevét - aki nem sokkal ez után itt is halt meg -, immár másfél évezrede hordozza Ó-Buda, a később fővárosunkká lett Buda-Pest.

Attila a hunok nagyfejedelme királyi trónusán

A hun csapatok élére Attila került egyeduralkodóként. Ettől kezdve a hódító harcok a nyugat-római birodalom és annak fővárosa Róma felé irányult. 452-ben Attila hadai bevették a stratégiailag fontos, Adria parti katonai hadiközpontot Aquileia, majd Milánó városát foglalta el, Róma kapuinál viszont váratlanul megtorpantak, majd visszafordultak. A hagyomány szerint I. Leó pápával való személyes találkozása nyomán fölhagyott a város ostromával. Egyes krónikák szerint Attila ez útja során keresztyénné vált. Úgy tartják, hogy talán még meg is keresztelkedett, bár életvitele és szokásai teljesen eltértek a keresztény normáktól. Mindenesetre Róma városa ellen indított sorsdöntő hadjáratát és a város falai előtt történt megtorpanását titok fedi. Tény az, hogy ezt követően hadserege élén visszatért a Tisza menti szállásvidékére.

Egy év múlva 453-ban azonban szomorú esemény történt. Attila 47 éves korában tisztázatlan körülmények között meghalt. Egyes teóriák szerint nászéjszakáján ellenségei megmérgezték. A fennmaradt elbeszélések szerint Szeged fölött, Pusztaszer környékén ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, elzárták az egyik ágát úgy, hogy a víz mind a másik ágába folyt. Itt temették el nagy katonai pompa kíséretében hármas - arany, ezüst és vas - koporsóba. Ha így igaz, ma is ott nyugszik valahol a Tisza folyó láthatatlan medrében.

A hunok Csaba királyfi vezetésével vonultak vissza Erdélybe 
a Maros folyó mentén a mai Székelyföldre

Attila halála után a hun seregek alkalmas vezető nélkül maradtak. Egy részük a környék mocsaras területein telepedett le, egy másik csoportja kelet felé, korábbi szálláshelyük vidékére, Etelközbe vonul vissza. A hunok harmadik, legjelentősebb serege Attila fiának, Csaba királyfinak a vezetésével Erdély felé húzódott vissza. A székelyek ma is a hunok közvetlen leszármazottainak vallják magukat. Ez a meggyőződés fogalmazódik meg a székely himnusz soraiban is:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet / Göröngyös úton, sötét éjjelen. / Vezesd még egyszer győzelemre néped, / Csaba királyfi csillagösvényen. / Maroknyi székely porlik, mint a szikla / Népek harcának zajló tengerén. / Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, / Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”

A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gestaszerzők foglalták írásba, akik az V. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. A honfoglalás előtt, a VIII.-IX. században a székelyek csatlakoztak a magyar törzsekhez. Az államalapítás után határvédő közösségként adómentességet és fegyverviselési jogot élveztek, kiváltságaikat a középkorban és az újkorban is megőrizték. A keresztyén hitre, István király egész Kárpát-medencére kiterjedő missziós kezdeményezése nyomán tértek. Erdélyben élő székelyek, a mai Szászföld területére feltehetően a XII. század első felében telepedtek be, onnan pedig a XII.-XIII. századfordulóján költöztek át a mai Székelyföldre.

Az avarok

A hunok után egy újabb magyarokkal rokon nemzet, az avarok foglalták el a Kárpát-medencét. Az avarok 552-ben jelentek meg Európában, amikor a Türk Birodalom fennhatósága elől menekülve átkeltek a Volgán. 567-ben birtokba vették a Kárpát-medence Dunától keletre eső részét, majd 568 húsvétja után – miután az addig velük szövetséges longobárdok állataikat hátrahagyva, az avaroktól való félelmükben Észak-Itáliába menekültek – az egykori Pannonia is avar fennhatóság alá került.
Az Avar Birodalom megalakítását 568-tól számíthatjuk, amikor a Kárpát-medence kizárólagos uraiként ide helyezték központjukat, ahol menetközben szórványosan érkező gepida, szarmata, szláv és bolgár-török népcsoportok felett uralkodtak. A birodalom a 9. század elejéig állt fenn, amikor Nagy Károly Frank Birodalma felszámolta őket.

Az avar birodalom térnyerése a Kárpát-medencében a 6-9 században

Az avarok egy részének kereszténysége ismert, de nem eléggé. Országunk területén föltárt templomok egy részét is ők építhették. Az ősmagyarság kapcsolata a kereszténységgel jóval korábban kezdődött, mint ahogy a Kárpát-medence területére érkeztek volna. A keleti kereszténység sok szállal kötődik hun-avar-magyar eleinkhez.

Az avarok és a kötelékeikben érkező ősmagyarok még korábbi közös őshazájukból, Magna Hungáriából hozták magukkal a Duna völgyébe a nesztoriánus kereszténység ismeretét. (Nesztorios Konstantinápoly pátriárkája vallotta a Szentháromságot, de elutasította a „Szentnégyességet” azaz az istenszülő, istenanya dogmájára épülő Mária-kultuszt. Ezért az Efézusi zsinaton 481-ben tévtanítással vádolták, és a birodalomból száműzték. Nézetei sztyeppék népei között terjedt el.) Feltételezhetjük, hogy a sztyeppén az avarokhoz csatlakozó és vélük a Kárpát-medencébe vonuló keresztyénné lett magyarok megőrizték ezt a hitüket. Ez a kereszténység azonban csak az avar-magyar betelepülők egy részének a vallása lehetett.

Az írott források és a régészeti leletek szerint a Kárpát-medencében a IV. századtól Árpád magyarjainak bevonulásáig folyamatosan éltek keresztyének. A Római Birodalom bukását követően az írott források gyérülnek és egyre inkább a régészeti leletekre hagyatkozhatunk csak. A tárgyi hagyaték jobbára csak keresztény szimbólumokból, sírfeliratokból, viseleti tárgyakból, a 400-as éveket követően szinte kizárólag keresztmotívumok felbukkanásából áll.

Az V. században a római területeken mindenütt kialakult a püspökségek hálózata. Ezek különös jelentőségre tettek szert a Birodalom végromlása idején. A tisztségviselőknek és általában a gazdagoknak a biztonságosabbnak vélt Itáliába való menekülésével a közigazgatás megszervezése, a barbárokkal való tárgyalások és a védekezés megszervezése a püspökökre maradt. Ez az V. században kialakult hagyomány sokáig fennmaradt. Gondoljunk a Rómához közelítő Attila elé vonuló Leó pápára, vagy az avarok és később a magyarok ellen indított nyugati hadjáratok vezetői között található egyházi méltóságokra!

Avar "gyűrű", mint a birodalom határvédelemi rendszerének őrtornyai

Több-kevesebb bizonyossággal püspökség székhelye lehetett továbbra is Szerémség (Sirmium), Vinkovci (Cibalae), Eszék (Mursa), Sisak (Savia), Ljubljana (Emona), Alsóhetény (Iova), Pécs (Sophianae), Szombathely (Savaria), Óbuda (Aquincum), Sopron (Scarbantia).

A Római Birodalom fennállásának idején a kereszténység elterjedésének határa, mint már korábban említettük, a Duna volt. Ez a határ a birodalom fennállását követő másfélszáz évben, sőt később - az 568-at követő avar időszak elején is - jól érzékelhetően megmaradt. A Dunántúl megőrizte kereszténységét, vagy egy részét annak. A hunokkal történt megegyezés szerint a rómaiak Pannónia kelet-dunántúli tartomány lakosságát kivonták és a mai Szlovénia területére telepítették. Ezért a keresztény egyházszervezet fennmaradásának az esélye is nagyobb lehet a Dunántúl nyugati tartományaiban.

Az erdélyi dáciai kereszténységének sorsa - a rómaiak kivonulása és a lakosság délre telepítése miatt - másként alakult. A püspöki szervezet talán létre sem jött, megerősödni pedig nem tudott, bár a gótok rendelkeztek keresztény egyházi szervezettel.

A VIII. századra a régészeti leletek közül is eltűnnek a keresztény tárgyak. Ennek ellenére feltehető, hogy a Dunántúl déli és nyugati peremén, valamint a Dráva-Száva közén ekkor is élt a kereszténység. A medence középső területeire költöző hunok, germánok és avarok között is voltak keresztények, de ez vagy a könnyen pusztuló anyagok használata miatt hagyott kevesebb nyomot, vagy a keresztények eleve kisebb arányban éltek soraikban.

A magyarok honfoglalása/visszatérése a Kárpát-medencében

Nehéz pontosan rekonstruálni az Árpád fejedelem által vezetett magyar honfoglalás menetét és eseményeit a nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt.

A hun-avar-magyar haza visszafoglalása Árpád fejedelem vezetésével

Kölcsey a magyar Himnuszban ezt írja: „S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai felvirágozának.” Több jelentősen eltérő fő elmélet létezik. Vannak olyan őstörténet kutatók, akik a hun-avar-magyar hármas honfoglalást próbálják bizonyítani. Van olyan történész is, aki az avar-magyar kettős honfoglalás elméletét tartja elfogadhatóbbnak. Megjegyzendő, hogy a Habsburg-házzal történt kényszerű kiegyezés (1867) előtt, a magyar iskolai tankönyvekben Attila hun királynak a Duna-Tisza völgyében megalapított Hun Birodalmáig vezeti vissza a magyarságnak Kárpát-medencei őseredetét. (Valószínű, hogy az Habsburg uralkodóháznak nem tetszhetett, hogy a magyarok jóval korábbi őshonos nemzeti múlttal rendelkeztek az osztrákoknál. Talán ezért találták ki a fin-ugor gyenge lábakon álló eredetmesét is!)

A jelenleg még hivatalosan oktatott nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg Árpád fejedelem vezetésével a hazánk területét. E nézet szerint, a honfoglaló törzsek 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Mindenesetre 902-re az egész Kárpát-medence területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt először főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. A már korábban érkezett hun, avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn ezen a vidéken és pár emberöltő alatt teljesen beolvadtak az új jövevények törzseibe.

Árpád fejedelem honfoglaló magyarjai visszafoglalják a Kárpát-medencét

Ezek után bátran mondhatjuk azt, hogy a nyugat-római birodalom összeomlása után Kárpát-medence népei közül, a magyarok előhírnökeinek számító több hullámban érkezett hunok és avarok a nagy magyar honfoglaló őseink szálláscsinálói voltak. A kezdetben szilaj, a sztyeppék világához szokott lovas, nomád, kalandor-harcászathoz szokott nép az ezredfordulóhoz közeledve komoly döntés elé kényszerült. Ha elődei harcias habitusát követi, a magyarság egy idő után valószínű eltűnt volna Európa térképéről. Hogy mégis ott láthatjuk a hunok országát (a nemzetközi nyelvekben Hungária, Hungary, Ungarn, Hongrois, Húngaros stb.) a kontinens közepén Magyarország megnevezéseként, azt Isten után István királyunknak köszönhetjük.

A magyar állam születése

István király 1000 évre kiható korszakalkotó tette. István, aki korábban a pogány eredetű Vajk névre hallgatott, még fiatalember volt, amikor megismerte a keresztyénség alaptanításait. Ezek után döntött úgy, hogy Krisztusba vetett hitét nyilvánosan megvallva megkeresztelkedik. Hiteles okiratok bizonyítják, hogy Vajk hitvalló keresztségben, azaz bemerítésben részesült. Ekkor vette föl az első keresztyén vértanú, István nevét. Erről az eseményről a korabeli krónikás így számol be:

Hitvalló keresztség/bemerítés Szent István korában

„Istvánt, Istennek kedves püspöke, (a prágai) Adalbert, az ő hite szerint a kenetes keresztvízbe merítette és onnan kiemelte.” Hogy ez a keresztség nem valami politikai okból, formálisan vállalt „vallásfölvételt” jelentett, azt későbbi megnyilatkozásai is bizonyítják. Leginkább azokra az írásban is megőrzött gondolatokra utalok, amelyeket a Kr.u. 1000-ben, a teljes Kárpát-medencét lefedő Magyarország királyaként íratott le fiának, a korán elhunyt Imre hercegnek. Ezáltal próbálta felkészíteni őt az ország-kormányzás nem kis felelősséggel járó szolgálatára. Ezek a bölcs „Intelmek” ma is okulásunkra szolgálhatnak.

Most csak egy gondolatot emelnék ki az Intelmek közül, amely szinte prófétikus előrelátással beszél az ország nemzetalkotó részeinek elfogadásáról és tiszteletéről. Magyarország kezdettől fogva befogadó, soknemzetiségű állam volt. Ennek a színes, széles toleranciával rendelkező, multikultúrális hagyománynak István királyunk teremtette meg az alapját. Többek között ezt olvashatjuk:

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennél fogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Szent István, a keresztény magyar állam megalapítója

Államalapító királyunk, országszervező munkájának legfőbb támaszát a keresztyén vallásban és egyházban látta. Királyi hivatásában a bibliai Dávidot és Salamont tekintette példaképének. Királysága 38 esztendeje alatt templomok, iskolák, betegápolásra alkalmas ispotályok épültek szerte a Kárpát-medencében. A már korábban említett, kéziratban fennmaradt Intelmei a Zsoltárok és Példabeszédek könyveinek szellemében született. Államalapítónk eszmeiségével ezer év után is azonosulhatunk.

A magyar keresztyénség mögöttünk hagyott 1000 esztendeje is sok tanúsággal szolgál. Csak ritkán adatott meg, az a hősi korszak, mint ahogy az Mátyás király idejében volt tapasztalható, hogy Európa meghatározó, jól szervezett államaként tekintélyes erővel bírjon szomszédaink fenyegető erejével szemben. A Kölcsey sorait idézve: „S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.”

Ezredéves magyar történelmünknek igaz, hogy voltak dicső fejezetei, de küzdelmes, sőt szégyenletesen sötét időszakai is, amikor hatalmi érdekek, emberi ambíciók, a keresztyénség eszmeiségéhez méltatlan erők hálójába került az egyház. Ma már tudjuk, nem véletlenül történt a tatárdúlás. Himnuszunk szavai emlékeztetnek bennünket Isten ellen elkövetett vétkeink és bűnein következményeire:

„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villamidat / Dörgő fellegedben… Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk…” Majd az ország három részre való szakadását okozó 150 évig tartó török hódoltság keserves időszakára emlékeztet, amikor így folytatja: „Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk. / Hányszor zengett ajkain / Ozmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!”

Hiába küzdött a közel 400 évig tartó Habsburg elnyomás ellen Báthory, Bethlen, Thököly, Rákóczi, majd Kossuth és Petőfi. Nekünk úgy tűnik Mohács, Világos, Trianon kellett, hogy végre tudomásul vegyük Isten igéjét, ami nem hiába figyelmezett így: „Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” (Péld. 14:34) Istennek úgy tűnik, néha ostort kell a kezébe vennie, hogy az ő nevében kufárkodó névleges keresztyéneket kiűzze templomából és megtisztítsa népét a hamis vallásosság képzetétől.

Isten ezen fájdalmas események által készített elő sok esetben lelki ébredést, megújulást a magyar nép életében. Így emlékezünk örömmel a reformáció nemzetünket küldetésére ráébresztő korszakára, a magyar nyelvre lefordított biblia életeket megváltoztató erejére. A hazánkban 500 évvel ezelőtt elinduló anabaptista mozgalomra, majd a közel 420 évvel ezelőtt nyomába lépő újkori baptista világmisszió áldásos hatásaira. Itt Magyarországon a 19. században kibontakozó evangéliumi ébredési mozgalmak, köztük a baptista misszió nem ismert sem nyelvi, sem politikai, sem kulturális határokat. Valljuk, hogy baptista közösségünk, a magyar egyetemes keresztyénség részeként itt a Kárpát-medencében történelmi küldetést kapott a királyok Királyától és az urak Urától, amiért nagyon hálásak vagyunk.

Trianon átkos öröksége

Az államalapítás ezer éves történelme kapcsán még valamiről őszintén beszélni kell és ez Trianon átkos öröksége. Magyarország nemzeti létében való megmaradásának eddigi legnagyobb kihívását a 20. században élte meg. A közel 400 éves Habsburg elnyomásnak véget vető I. Világháború és az azt lezáró „békediktátum” hazánk számára szinte megsemmisítő csapást jelentett.

Mindörökre összetartozunk!

A nemzeti dráma 1918-ban Károlyi Mihály „vörös gróf” dicstelen hatalomváltásával kezdődött. A tehetségtelen és kormányzásra alkalmatlan önjelölt uralkodó, első intézkedései között a hazaárulás szintjére süllyedve országunk határait tette először is teljesen védtelenné. Rövid tündöklését a Moszkvából hazaküldött köztörvényes bűnözőkből megalakult „lenin-fiúk” egyház és nemzetellenes Tanácsköztársaságnak nevezett vörös diktatúrája követte.

A nyugat számára kezdettől fogva szalonképtelen „bolsevista” kormányzattal, a Párizs melletti Trianonban összeülő nagyhatalmak két éven keresztül tárgyalni sem akartak. Sőt a magyarországi zűrzavaros vörös uralom letörésére a szomszédos szláv-román népeket mozgósította, akik antant-barátaik megbízását túlteljesítve Magyarország teljes megszállását és megsemmisítését tervezték. A közel két évig tartó bolsevista rémuralomnak köszönhetjük tehát Trianont, benne országunk területe kétharmadának és magyar lakosság egyharmadának elvesztését. Az elhibázott "békediktátum" pedig eleve kódolta a következő világégést, melynek nagy vesztese ismét magyar hazánk volt.

A II. világháborút követő 40 éves szovjet (orosz-ukrán) megszállás még ennél is katasztrofálisabb helyzetet teremtett. Az 1948-tól egészen 1989-ig regnáló, szovjet tankok árnyékában létrejött nemzet- és keresztyénellenes, ateista eszmerendszer „vörös inges” vezetői olyan rendőrállamot működtettek évtizedeken keresztül, akik az egyházakat és bennük a kollaborációt visszautasító, hitükhöz és meggyőződésükhöz hű közösségeket tekintették első számú ellenségeiknek.

Nemzeti hőseinek szoborcsoportja Budapest szívében, a Hősök terén

Az 1956-os szabadságharcot megtorló ÁVH-s pribékek szellemi utódai 2006-ban ugyanúgy szétverették 50 évvel később a forradalom áldozataira emlékezők tömegét, mint ahogy azt annak idején jogelőd "elvtársaik" tették. Hogy milyen súlyos erkölcsi és nemzetgazdasági csődtömeget hagyott maga után ez a nemzetellenes, multinacionális érdekeket kiszolgáló „balkezes” korszak, azt napjainkban is súlyos teherként érezzük. Történészekre vár a múltfeltárás nem könnyű feladata, hogy világosabb képet kapjunk erről a lelkeket megnyomorító sötét korszakról…

Ezer esztendővel ezelőtt István királyunk keresztyén alapokra helyezte országunk eszmerendszerét. Napjainkban új lehetőségek kapujában állunk. Imádkoznunk kell hazánk mindenkori vezetőiért, hogy ki tudják vezetni népünket a már egy évszázada lefelé tartó spirálból. Nemzeti fohászuk a Himnusz záró sorai álljanak itt befejezésül: "Szánd meg, Isten, a magyart / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának. / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt…!”

Úgy legyen! Ámen.

Dr. Mészáros Kálmán

egyháztörténész