Mit is ünneplünk karácsonykor?

Karácsony előtt általában nagy izgalommal várják a gyermekek az ajándékozás pillanatait. Sajnos néha még a keresztyén családokban is keveredés van az ünnep lényegét illetően. Sok helytelen információt kaphatunk a médián keresztül is ezzel kapcsolatban, ami elsősorban a népi vallásosság hagyományaira épít. Bibliaismerő emberként félrevezetőnek tartom, hogy sok szülő „Jézuskázik”, vagyis a gyermekeknek azt mondják, hogy a „Jézuska” hozza az ajándékot. Ez Krisztus világmegváltói jelentőségét lekicsinyli, személyét mesefiguraként érzékelteti a gyermekek képzeletvilága előtt.

Határozottan kell képviselnünk azt a tényt, hogy Jézus nem mesefigura és nem egy karácsonyi kellék. Amikor ő megszületett, Isten ajándékozta meg a világot Vele, és általa az egész emberiséget, aki élő reménységet ad mindazoknak, akik hisznek benne. Közvetlenül Isten világából érkezett és akik kétség nélkül követik, azok előtt egy új világ tárul fel. Ő tehát a világosság forrása, ahogyan ezt a Bibliából olvassuk: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jakab 1,17)

Karácsony csodája abban lett nyilvánvaló minden ember számára, hogy azon az éjszakán Betlehemben megnyílt az ég és az ember betekinthett Isten szellemi világába. Az onnan kiáradó világosság és angyali dicséret láthatóvá és hallhatóvá vált a betlehemi sötét éjszakájában, amikor az angyalkórus így magasztalta Istent: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat…” (Lukács 2,14) Tehát karácsony éjszakáján részesei lehetünk mi is a mennyei istentiszteletnek. Megvilágosodunk és ezt a világosságot visszük azután a hétköznapok világába.

Karácsony este hódolatunkat fejezzük ki és hálaadásunkat mondjuk el az ajándékozó Isten előtt. Sőt, mint akiket Isten megajándékozott, a napkeleti bölcsekhez hasonlóan mi is letesszük ajándékainkat, hódolatunk jeleit a betlehemi jászol előtt. Ahogyan a keleti tudós csillaglátók „aranyat, tömjént és mirhát” hoztak a megszületett Megváltó bölcsőjéhez, ezzel elismerve, hogy ő az életük királya (ezt jelentette az arany), ő a főpapjuk (a tömjén jelentése) és ő az eljövendő Messiás, aki megszabadítja a népét (a mirha jelentése).

Amikor én gyermek voltam, a szüleim úgy tanítottak, hogy karácsonykor mi is készítsünk saját kezűleg ajándékot, minden családtagnak, ne csak mi várjuk az „angyalkáktól” a meglepetést. Ahogyan a napkeleti bölcsek is Jézus elé vitték ajándékaikat hódolatuk jeleként. Ilyenkor tehát mindig nagy izgalommal készültünk mi gyermekek is titokban, hogy ajándékainkkal igazi örömet szerezzünk szüleinknek és testvéreinknek. Később, amikor már nagyobbak lettünk, azt is világossá tették előttünk, hogy az igazi angyalkák (angelosz=küldött) valójában nemcsak láthatatlan mennyei lények lehetnek. Isten angyalai=küldöttei olyan személyek is lehetnek, akiket Ő mozgósít mások felé azzal a célzattal, hogy továbbítsuk különböző módon az Ő szeretetét és ebbe mi is beletartoznak.

A karácsony kifejezés eredetileg a latin inkarnáció, azaz megtestesülés szóból ered. Ez a latin kifejezés aztán szláv közvetítéssel érkezett a magyar nyelvbe. Az inkarnáció szó a magyar nyelvben lassana karácsony szóvá módosult. Sajnos sokan nem ismerik a karácsony szó előbb említett eredeti jelentését. Ennek ismeretében válhat világossá előttünk, hogy a hívő keresztyén ember ezen az ünnepen Isten emberi testet öltött Jézus Krisztus személyében: „az Ige testté lett” (Jn 1:14). Ezért került a keresztyének egyik meghatározó ünnepkörébe a karácsony. Mivel a Szentírás az akkor regnáló uralkodókon kívül nem említ dátumot, évszakot vagy bármilyen időszakot arra nézve, hogy mikor történt pontosan Jézus születése, ezért a IV. században közös megegyezéssel került karácsony ünnepe december 24-ről 25-re virradó éjszakára. Ugyanis akkori emberek úgy tudták, hogy december 24-re esik az év leghosszabb éjszakája. Miután Jézus Krisztus a világ Világossága, ezért az esztendő legsötétebb és leghosszabb éjszakáját jelölték ki Jézus születésének emléknapjaként. Ettől a naptól kezdve az éjszakák egyre rövidebbek, a nappalok pedig egyre hosszabbak lesznek.

A karácsonyfa állítása a reformáció kora után lett általános szokássá a keresztyén világban. Mivel az északi földrészen a fenyő örökzöld növény, így ez a mindig zöld tűlevelű fa lett az Édenben elveszített örökélet fájának a jelképévé. Mivel Jézus Krisztus nyitotta meg az utat az elveszített Éden Életfájához az által, hogy a világ bűnéért átokká lett helyettünk a keresztfán, ezért a karácsonykor felállított örökzöld fa emlékezteti a keresztyéneket a helyreállítás és a bűn átka alól való szabadulás örömteljes eseményére. Ennek emlékére állítanak fát ilyenkor a keresztyének a Krisztus „evangéliuma=örömhíre” által fölkínált örökéletre irányítva a figyelmet. A fenyőfára helyezett gyertyák arra a világosságra utalnak, amiről Jézus a Hegyi beszédben így szólt: „Lámpást (gyertyát) sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5:15-16) A karácsonyfára erősített csillagszórók pedig a betlehemi jászol fölött szokatlan fényerővel ragyogó csillagokra és az üstökösként Betlehemig vezérlő, majd ott állócsillaggá váló égi jelenségre emlékezteti az ünneplőket.

 

A fát körbeülő család ünnepi alkalma akkor lesz igazán teljessé, ha felolvasásra kerül a betlehemi történetet a Bibliából és a hallottakról imádságos légkörben emlékeznek meg a kicsik és a nagyok. Mindeközben karácsonyi énekeket énekelve bekapcsolódhatunk a betlehemi éjszakán kétezer évvel ezelőtt láthatóvá és hallhatóvá vált mennyei istentiszteletbe.

Így lesz a „Csendes éj…”, igazi „Szentséges éj…” Az ünnep hangsúlya tehát kerüljön az üzleties és világias ajándékhalmozás helyett a lélekig ható őszinte családias légkör megteremtésére és a mennyei üzenet átadására, hisz csak ez lesz hosszútávon maradandó és szellemi értékeket teremtő.

Mészáros Kálmán

lelkipásztor/egyháztörténész